Leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni

A hus nyomán. Sötét lucfenyőerdő állott mogorván a befagyott folyó mindkét oldalán. A minapi szél megfosztotta a fákat fehér dérruhájoktól s ezek most, mintegy egymásnak hajolva, sötéten és vésztjóslóan állottak a hunyó világitásban.

Mérhetetlen csend uralkodott a tájon. A tájék maga volt az elhagyatottság, élettelen és mozdulatlan, oly kietlen és hideg, hogy szelleme már nem lehetett a szomoruságé sem. Valami nevetés bujkált benne, nevetés, mely borzasztóbb volt a szomoruságnál is, nevetés, dohányzásellenes kínában örömtelen volt, mint a sphinx mosolya, nevetés, mely hideg volt, mint a fagy és mintegy része a csalhatatlanság bősz marconaságának.

9. Vitaminok, nyomelemek (ásványi anyagok) Mennyire természetesek vagy mesterségesek?

Az örökkévalóság uralkodó és érthetetlen bölcsesége nevetett az élet hiábavalósága és az élet erőlködései felett. A Vadon volt, az a bősz, dermedt szivü Északi Vadon. De mégis volt itt élet szerte a földön, dacos, csak azért is élet. Lent, a befagyott vizmederben egy farkaskutya-fogat küzködött.

Időpontok és epizódok

A kutyák durva prémbundáját belepte a dér. Leheletük párája megfagyott a levegőben, amint kigőzölgött szájukon és gomolyogva ülepedett bundájukra, jégkristályokat alkotván. A kutyákon bőrheveder mit érez a dohányzásról való leszokás s bőristráng kötötte őket a szánhoz, amelyet huztak maguk után. A szánnak nem volt talpa. Erős nyirfakéregből készült és egész alapjával a havon feküdt.

A szánkó eleje fölfelé csavarodott, mint egy tekercs, hogy letapossa és lenyomja a hó áradatát, mely mint egy hullám elboritotta a szánt. A szánon, jó erősen megkötözve, hosszu, keskeny, téglaalaku láda volt. Még más holmi is volt a szánon.

Takarók, egy fejsze, egy kávésbögre, egy serpenyő, de mindenen uralkodott, a legtöbb helyet elfoglalva, a hosszukás, keskeny, téglaalaku láda. A kutyák előtt, bő hócipőiben, vesződött egy ember. A szán hátuljánál egy második.

A szánon, a ládában feküdt dohányzásellenes Ausztriában harmadik ember, akinek vesződsége örökre elmult, — egy ember, akit a Vadon legyőzött, megvert s aki eztán nem mozdul és nem küzködik többé soha. A Vadon nem szereti a mozgást. Az élet maga is sérti a Vadont, mert az élet: mozgás s a Vadon arra törekszik, hogy elpusztitsa a mozgást.

Kihajtja a nedveket a fákból, hogy megdermedjenek hatalmas szivük mélyéig. De legvadabbul és legborzasztóbban üldözi a Vadon az embert, összetöri és maga alá tiporja, — az embert, aki az élet legnyugtalanabbja és aki örökös lázadásban él ama gondolat ellen, hogy minden mozgásnak a mozgás megszünésében kell végződnie. De a szán előtt és mögött, meg nem félemlitve és rettenthetetlenül, küzködött az a két ember, aki még nem volt leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni. Testüket prém és lágyan cserzett bőr boritotta.

Szempillájukat, arcukat, szájukat ugy belepték megfagyott leheletüknek kristályai, hogy vonásaik nem voltak kivehetők. Ez olybá tette őket, mintha kisérteties álarcot öltöttek volna, egy kisérteties világ lakói valami szellem temetésénél.

De ez álarc alatt mégis emberek voltak, áthatolóban az elhagyatottság, gúny és csend eme földjén, apró kalandorok óriási kalandokra hajlandóan, nekivetve magukat egy világ hatalmának, mely olyan idegen, ellenséges és élettelen volt, mint a tér végtelensége.

Minden szó nélkül haladtak, lélegzetükkel takarékoskodva. Köröskörül csend volt, csaknem érezhető és tapintható csend, mely ugy ránehezedett elméjükre, mint ahogy a mély viz több atmoszférányi nyomása ránehezedik a buvár testére. Rájuk nehezedett a véghetetlen pusztaság sulyával és a megmásithatatlan végzet erejével. Behatolt elméjük legkisebb zugába is, kipréselve onnan, mint szőlőből a mustot, minden hamis lelkesedést, emelkedettséget és tulságos önbecsülést, amig végre látták, hogy mily végesek és kicsinyek, parányok és porszemek, gyönge képességekkel és csekély bölcseséggel mozogva a vak erők és elemek titáni játékában.

Óra, óra után mult. A leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni, naptalan nappal gyönge fénye hunyóban volt, mikor gyönge kiáltás hallatszott a mozdulatlan levegőben.

Rhinospray plus ár kiáltás felszállt magasra gyors rohanással, mig elérte legmagasabb hangját, ahol megmaradt lüktetőn és feszülve, aztán lassan elhalt. Egy elveszett lélek siráma lett volna, ha nem hallatszik ki belőle valami szomoru szilajság és éhes, mohó leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni.

Az elől haladó férfi hátraforditotta fejét, mig szeme nem találkozott a hátul baktató férfiéval. És aztán, a hosszukás ládán keresztül, bólintottak egymás felé. Egy másik kiáltás hasitotta a levegőt tűhegyszerü élességgel.

Orvos válaszol - Protexin

Mindkét ember tudta, honnan jön a hang. A hátuk mögül jött, valahonnan a hópusztaságból, melyen ép az imént jöttek keresztül. Egy harmadik kiáltás válaszolt, ez is a hátuk mögül és balra a második kiáltás helyétől. Hangja rekedten és valószinütlenül hangzott s érezhető erőlködéssel beszélt. Ezután nem beszéltek, bár fülük figyelte az elnyujtott kiáltásokat, melyek egyre felelgettek egymásnak a hátuk mögül.

A sötétség beálltával a kutyákat egy csomó lúcfenyőhöz vezették a folyó partján és tábort ütöttek. A koporsó, a tüz mellett, szolgált asztal és szék gyanánt. A farkaskutyák egy csomóban a tüz tulsó oldalán civakodtak, morogtak egymás között, de nem mutattak hajlandóságot arra, hogy leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni a sötétbe.

Henry a tüz felé hajolva és a kávésbögrét egy darab jéggel a tüz fölé állitva, bólintott a fejével. Nem szólt egy szót sem, mig el nem foglalta helyét a koporsón és enni nem kezdett. Ezek a kutyák okos dögök. Bill rázta a fejét. Pajtása kiváncsian nézett rá. Hat halat vettem elő a tarisznyából. Egy halat adtam minden kutyának és mégis, Henry, egy kutyának semmi sem jutott.

Hat halat vettem leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni. Félfülünek leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni jutott. Aztán vettem ki a tarisznyából még egyet s azt adtam neki. Henry felhagyott az evéssel s a tüzön keresztül pillantva, megszámolta a kutyákat. És épp ezért, mikor a hetediket láttam megfutamodni, a hóra néztem és megláttam a nyomait is.

Aztán megolvastam a kutyákat, hatan voltak. A nyomok még most is ott vannak a hóban. Ha látni akarod, megmutathatom. Henry nem felelt. Hallgatva evett, mig végre befejezte lakomáját s tetejébe megivott még egy csésze kávét. Megtörölte a száját a keze leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni s megszólalt: — Hát azt gondolod, hogy az a hetedik… Szomoruan dacos, hosszu, jajgató kiáltás tört elő valahonnan a sötétből s félbeszakitotta szavát.

Elhallgatott, hallgatódzott, azán kezével a hang irányába mutatott: — … azok közül való? Bill rábólintott. Nem vetted észre, milyen lármát csaptak a kutyák? Kiáltás kiáltás után hangzott, hosszan felelgetve, fölverve s valóságos pokollá téve az erdő csöndjét.

ELSŐ RÉSZ.

Köröskörül minden irányból fölhangzott a kiáltás s a kutyák félelmükben összeverődtek s oly közel huzódtak a tüzhöz, hogy szőrük megperzselődött a nagy hőségben. Bill megrakta a tüzet s pipára gyujtott. Lefelé tartott hüvelykujjával a harmadik emberre mutatott, aki abban a ládában feküdt, melyet ők székül és asztalul használtak.

Ez az, amit nem értek, Henry. Bill szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta a dolgot s beszéd helyett a sötétségre mutatott, mely falként övezte őket köröskörül.

A vak sötétségben semmiféle alakot nem lehetett látni, csak egy pár szem fénylett feléjük tüzesen, mint az eleven parázs. Henry fejével egy második, aztán egy harmadik pár szemre mutatott. Fénylő szemek gyürüje vette körül a tábort. Néha-néha egy-egy pár szem megmozdult, vagy eltünt, hogy egy pár perc mulva ujra megjelenjék. A kutyák nyugtalansága növekedett s a hirtelen félelem áradatában, eszeveszetten menekültek a tüz innenső oldalára, csuszva-mászva, összekuporodva az emberek lábainál.

A tolongásban az egyik kutya fölfordult s a tüz szélire esett s fájdalmában és félelmében ugatott, mikor égett bundájának szaga betöltötte a levegőt. Ez a mozgás arra inditotta a szemek gyürüjét, hogy nyugtalanul megmozduljanak egy pillanatra és visszahuzódjanak egy kicsit, de ujra letelepedtek, amint a kutyák elcsendesedtek. Bill elszitta a pipáját és segitett Henrynek kiteregetni a szőrméből való ágyat és takarókat azokra a fenyőágakra, melyeket még vacsora előtt fektettek a hóra.

Henry nyögött s kezdte kifüzni őzbőrcipőit. Majd megmutatnám ezeknek… Dühösen rázta öklét a fénylő szemek felé és őzbőrcipőjét a tüz elé állitotta. Már két hete, hogy ötven fokon alul van és szeretném, ha sohasem indultam volna el erre az utra. Nem szeretem ezt az leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni mindenséget, igy, ahogy van. Valahogy rosszul érzem magamat. S ha már benn vagyok a kivánságokban, kivánom, bár már tul lennénk ezen a dolgon s ott ülnénk mind a ketten a Mac Gurry-erősségben és játszanánk cribagget, az ám.

Ez leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni, amit kivánok. Henry nyögött s bebujt az ágyába. Már szundikált, mikor pajtása hangja felébresztette.

Mért nem marták ki? Ez az, ami megzavar. Feküdj le, aludd ki magadat és holnap olyan vidám leszel, mint a pinty. A gyomrod savanyu, ez az, ami megzavar. A két ember aludt, mélyen lélegezve, egymás mellett a közös takaró alatt. A tüz és a villogó szemek szorosabb gyürübe huzódtak a tábor körül.

A kutyák egy csomóba verődtek a félelemtől, néha-néha fenyegetőleg morogva, amint egy-egy pár szem nagyon is közelre bátorkodott. A lárma oly nagy lett, hogy Bill felserkent. Óvatosan kimászott az ágyból, hogy Henryt föl ne zavarja és megrakta a tüzet.

Amint a tüz fellángolt, a szemek gyürüje is tágult. Bill pillantása az összeverődött kutyákra esett.

Hihetetlenül megdörzsölte a szemét s jobban megnézte őket. Visszamászott a takaró alá. Henry nyöszörgött, amint felébredt. Csakhogy megint heten vannak. Most számoltam meg őket. Henry nyögött egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a dolgot, aztán egy horkolással ismét mély álomba merült. Reggel Henry ébredt föl elsőnek s ő volt az, aki kihuzta pajtását az ágyból.

• Apám néhai Csándy Kornél városi levéltáros, anyám néhai Somos Aranka óvónő.
• Miért akarsz dohányozni, ha már régen kilépsz

A nappal még messze, még három órányira volt, noha már hat óra mult s Henry a sötétségben elkészitette a reggelit, mialatt Bill összegöngyölta a takarókat s előkészitette induláshoz a fogatot. Egy elszaladt.

Hej, az átkozottak! Ez volt a sirfelirata egy kutyának az északföldi utakon, sok függőségi kezelés olvassa el a véleményeket, sok emberé még ennél is szegényesebb. A nőstényfarkas.

Miután megették a reggelit s a hitvány tábori leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni a szánkóra kötözték, a két férfi hátat forditott a barátságos tüznek s nekiindult a sötétségnek. Egyszerre felharsantak a kiáltozások, mohó, kegyetlen és szomoru kiáltások, kiáltások, melyek hivogattak és felelgettek egymásnak a hidegségen és sötétségen keresztül. A két férfi hallgatott.

Katalin utca

Kilenc óra tájban világosodni kezdett. Tizenkét órakor a déli ég alja rózsaszinüig világosodott, mig a délponton álló nap és az északi világ közé lépő föld durva tömege leszokni nehezebbé vált nehezebb lélegezni felé szürke árnyékot vetett. A rózsaszinü ég hamar elhalványult. A nap gyönge fénye délután háromig tartott, aztán ez is kihunyt s a sarki éjszaka halotti leple elterült az elhagyott és hallgatag tájon. Amint a sötétség leszállt, a zsákmányért való üvöltés hangjai jobbról, balról s hátuk mögül közelebb hallatszottak, oly közelről, hogy a kutyák megremegtek a félelemtől s egy-egy rövid időre vad rettegés fogta el őket.

Egy ilyen ijedelem vadulása után, miközben a kutyákat a nyomba visszaigazitották, Bill megszólalt. Nem is beszéltek többet, mig tábort nem ütöttek. Henry a tüz fölé hajolt és egy darab jeget tett a babbal telt fazék bugyborékoló vizébe, mikor egy csapás zuhanását, Bill kiáltását és a fájdalom éles, vonitó kiáltását hallotta a kutyák közül.

Felegyenesedett, épp idejében, hogy lássa, mint tünik el a havon keresztül valami fekete tömeg a sötétség védelme alatt.

Aztán látta Billt a kutyák között állva, félig diadalmasan, félig kétségbeesetten és elcsüggedve, egyik kezében egy vastag botot, másik kezében egy naponszáritott lazac féltestét és farkát tartva.